2013. november 22., péntek

Magyar hajléktalanok az U-Bahnon

Se otthonuk, se hazájuk...

Két totál részeg ember utazott ma délután az 7-es U-Bahnon. Az utasok szánakozással vegyes undorral kerülték ki őket. A fiatalabb a motyójára dőlve aludt, a másik  maga elé meredten motyogott. Nem igazán értettem, miről beszél, de a Hauptbahnhof (főpályaudvar) többször is megütötte a fülem. Tömény piaszag töltötte be a teret. Az egyik fura hangzású mondatfoszlány után nagyon oda kellett figyelnem a pasasra: magyar volt. Két szerencsétlen magyar hajléktalan a berlini őszben. Talán apa és fia, talán csak két véletlenül egymás mellé sodródott férfi. Lehet, hogy együtt jöttek Berlinbe szerencsét próbálni de itt is megismerkedhettek. Ahogy rájuk néztem, egy villanásra beugrott a Fóti úti menhely, ahol - hát bizony, több mint 20 évvel ezelőtt - próbáltunk meg néhány jobb sorsra érdemes hajléktalant megmenteni. Akkor még előtte álltunk a nagy változásoknak, reménykedtünk, hogy húsz év múlva Magyarország fölzárkózik és igazi, élhető, európai ország lesz. Hát, nem lett. Nem hittem volna, hogy nem csak nekem kell külföldön szerencsét próbálnom, hanem a hajléktalanoknak is. Utánam jött a múlt, ma délután megtalált, megrángatta a kabátom ujját és azt mondta: tudod, hogy dolgod van. Tudom, ezért vagyok itt - válaszoltam és leszálltam a következő megállóban.

Katica vagy nem katica?

Akkor ez most katica?

Először igazi katicának néztem és még örültem is neki. Szeretem a katicákat, hiszen szépek, szelídek, hasznosak. Az óvodában festett dióhéjból készítettünk kis katicákat és lelkesen énekeltük, hogy "Szállj el, szállj el...!" Ráadásul a cukrászvizsgám díszmunkája is egy katica torta volt. Mert azt még az én két bal kezemmel is meg tudtam formázni. Szóval igazi, mély, őszinte baráti kapcsolat fűz hozzájuk. De ez a katica itt mellettem a falon olyan, mintha beteg lenne: sápadt. Nem is piros, inkább narancssárga és kifejezetten agresszív. Velem együtt költözött a lakásba, és már két hónapja röpköd itt ész nélkül. Néha elbújik, olyankor el is felejtem, hogy valaha is láttam, aztán hirtelen, szinte a semmiből bukkan elő, hogy apró testét meghazudtoló zajt csapjon. Hol nekem ront, hol a falnak röpül, időnként a plafonon táncol. Mutáns volna? Vagy csak félresikerült? Esetleg egy katicának álcázott légy? Lehet, hogy váltják egymást csak nem veszem észre mert olyan egyformák? És egyáltalán: mivel táplálkozik, ha egy fia növény sincs a lakásban az egyetlen már szinte pucérrá kopasztott bazsalikomon kívül? Na, jó, ez az egész katica kérdés nem lényeges, fel se hoztam volna, ha el tudnék aludni. De napok óta nem tudok. Így bámulom a falat, a falon a katicát (?) és hülyeségeken gondolkodom...Reggel aztán alig tudok kimászni az ágyból. Pedig orientációs kurzusra megyek, ahol egy nőnek álcázott katonatiszt próbálja belénk verni a német alkotmányt, politikai berendezkedést és sok más, hasonlóan érdekes állampolgári ismeretet. Akkor most megyek és megpróbálom lefényképezni. Nem, nem a nőt, még csak hajnali egy óra van: a katicát.

2013. november 21., csütörtök

Nincs tévém, de adózom utána

Nem elég, hogy ilyen ronda ez a torony, még tévéadót is fizetnem kell

Azt  hiszem, megüt a guta. Nincs tévém, nem nézek tévét, nem is fogok tévét nézni. (Igaz, hogy egy ismerősöm letöltetett velem egy olyan internetes programot, amivel egy csomó adót nézhetnék, de nem érdekelnek. Ráadásul internet-előfizetésem van.)  És erre mi történik? Alighogy bejelentkeztem az új címemre, megérkezett egy helyes kis (nagy) boríték egy kérdőívvel, gondosan mellécsomagolt válaszborítékkal: tévéadót kell fizetnem. Ami már önmagában is paródia, de a mértéke, hát az tényleg abnormális: 17 euró. Havonta. A villanyszámlám nincs ennyi. Pedig villanyt (számítógépet, hűtőt, mindenféle kütyüket) használok. Én, a nyomorult magyar támogatom a német közszolgálati csatornát. Ami, gondolom, pont olyan érdekes, mint az otthoni. Na jó, annál azért biztosan pártatlanabb. Állítólag egy éve hozták ezt a rendelkezést és nem lehet kibújni alóla. Amikor fölfogtam, miről is van szó, körbenéztem, hogy biztosan nincs-e itt a Fidesz a közelben, annyira morbid ez az egész. De nem, a németek maguktól is kitalálnak ilyesmit. Szóval, fizethetek, mint egy katonatiszt, feltételezem, hogy ugyanannyit, mint azok, akiknek a lakásuk vécéjében is ott lóg a falon egy hatalmas készülék. Deutschland, én így szeretlek!

Migránsok nélkül csökkenne az EU népessége

Szükség van a bevándorlókra Európában


Európa népességnövekedésének motorját a bevándorlók jelentik. Csak tavaly közel 900 ezren érkeztek az Európai Unió területére. A születések és halálozások adatai alapján számolt természetes növekedés mindössze 200 ezer főre tehető - közölte az Eurostat. Spanyolországból 2012-ben több mint 160 ezren vándoroltak ki a gazdasági válság következtében, s az országban minden tízből hat 25 év alatti fiatal munkanélküli. A spanyolokon kívül Görögországot, Írországot és Portugáliát érintette leginkább az elvándorlás, habár az ír szigeten a születések száma jócskán pótolta az emigrálók sokaságát. Litvániában hárommillió alá csökkent a népesség száma, ami annak tulajdonítható, hogy a balti állam 2004-es csatlakozása óta mintegy félmillió litván kereste a boldogulást az ország határain kívül, Nagy-Britanniában, Írországban és más uniós tagállamban. A népességszám visszaesése a válság sújtotta déli államokon kívül a 2004 után csatlakozott országokat érintette leginkább: Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Észtországban, Lengyelországban, Horvátországban és a balti államokban is csökkent a lakosság száma. Magyarország esetében 3,9 százalékos csökkenést mért a brüsszeli statisztikai hivatal. A bevándorlók elsődleges célpontjai Németország és Olaszország. Annak ellenére, hogy a halálozás mindkét országban meghaladta a születések számát, a németeknél 390 ezerrel, míg az olaszoknál 370 ezerrel nőtt a lakosság száma.
MTI
   
   
   
   
   

2013. november 20., szerda

Kellene egy híd

Kellene egy átmenet a Willkommen Klasse és a "normális" iskola közé

Mióta bevezettük, hogy a nap egy osztálykörrel kezdődik (körbeülünk és megbeszéljük, ki hogy van, mi történt vele, milyen fontos dolgot szeretne megosztani velünk), azóta nyugodtabbak a reggelek. Eleinte nem volt egyszerű rávenni a gyerekeket, hogy részt vegyenek ebben a beszélgetésben, de mostanában már teljesen természetes számukra és szemmel láthatóan élvezik is. A tanárnő ismerteti a nap programját, aztán kezdődik a tanítás. Hétfő kivételével, akkor ugyanis közösen reggelizünk. Ez már hagyományosan így van ebben az iskolában. Sőt, az utolsó tanítási napon az egész iskola együtt reggelizik. (Persze ehhez tudni kell, hogy ez egy magatartászavaros gyerekeknek fenntartott, kislétszámú intézmény.) Hogy miért írtam mindezt le? Hát, mert bármilyen furcsa is, egyre gyakrabban bízzák rám a kezdőket: bizony, én, a németben szintén nem profi, egyre rendszeresebben németet tanítok egy koszovói albán, egy bolgár-török és egy lengyel lány, valamint egy afrikai fiú részére. Nagyon élvezem, de rettenetesen tartok is ettől, hiszen még magamnak is van bőven mit tanulnom. Ma már a második két órában teljesen rám bízta a tanárnő, hogy mit csinálok, úgyhogy, ha így haladunk, lassan egy saját tanmenetet is írhatok. (Na jó, ez azért vicc volt, hiszen én csak hetente kétszer vagyok a suliban.) Persze azért is tudtam ma tanítani, mert sem Anton, sem Jasif nem jöttek suliba. Nem tudom, mi lesz így velük. Jasiféknál már félig-meddig családtag vagyok, olyan sokszor mentem el hozzájuk, amikor hiányzott. De nem rángathatom el minden reggel én az iskolába (de igen, meg is tenném, ha magasabb óraszámban foglalkoztatnának). Anton pedig rettenetesen féltékeny, ha nem vele foglalkozom. Valamiért biztonságban érzi magát, ha ott ülök mellette. Persze, amikor odaülök, akkor úgy csinál, mintha púp lennék a hátára, de már jól ismerem ezt a viselkedést, nem tud átrázni. Egyre szebben és egyre többet tudunk együtt dolgozni. De sajnos mind a két fiú alig beszél németül, és lassan letelik az egy év, amit a Willkommen Klasse-ban tölthetnek. Nem tudom, mi lesz velük. Az egyik lengyel lány, aki októberben ment el egy középiskolába, rendszeresen visszajár hozzám panaszkodni, annyira nehéz neki az átállás a "normális" tanításra. Pedig ő a két fiúnál milliószor jobban használta már a német nyelvet. Ha ő ennyire szenved, a két fiú pillanatokon belül kiesik a rendszerből. Jó lenne nem munkanélkülieket nevelni...Decemberben lesz egy éves értékelő értekezlet, akkor javasolni fogom egy átmeneti "Brücke", azaz híd időszak beiktatását a Willkommen Klasse és a "normál" tanítás közé, mert ez így nagyon nehéz a gyerekeknek. Persze addig még azt is ki kellene találni, hogyan lehetne ezt megvalósítani.

2013. november 19., kedd

A berlini ufó

Ők ilyennek képzelnek egy ufót

Egyszer volt, hol nem volt, még a Lipschitzallee-i lakótelepen is túl, ott, ahol esténként a jól szituált, neuköllni őslakosok értékes autóikkal családi házaik felé tartanak, volt egyszer egy ufóról elnevezett gyerekklub. Mit volt: még mindig van! A röpülő csészealjra hajazó építményben a környékbeli, elsősorban panelben élő gyerekek sokféle program részesei lehetnek. Mi hétfőn látogattunk el oda két lakóotthonbeli kislánnyal. Készítettünk vasalható gyöngyből szívet és csillagot, csocsóztunk és utána örömzenélésben vettünk részt az emeleti stúdióban. A klubban időt töltő gyerekek korra, nemre, származásra is sokfélék voltak. Csakúgy, mint az ott dolgozó felnőttek. Én például ugye, magyarként vittem oda egy szerb és egy orosz gyökerekkel rendelkező kislányt. A bejáratnál egy boszniai nő fogadott, aki a háború elől menekült annak idején szüleivel Berlinbe, a zenefoglalkozást pedig egy Törökországban született, de már évtizedek óta itt élő férfi vezette. Ez ám az igazi multikulti. Aki nem hiszi, járjon utána.

2013. november 14., csütörtök

Öregasszony pucér fenékkel

Valaki őt is szerette

Az U-Bahn megállóban két rendőr rángat egy idős asszonyt. A nő kora meghatározhatatlan, épp annyira lehet nyolcvan éves, mint amennyire leharcolt ötvenes. Külterületen járunk, errefelé elsősorban nem a középosztály lakik. A nő meggörbedve áll, a két rendőr dühösen magyaráz. Az asszony megpróbálja rendbehozni magát, de nehezére esik a mozdulat. Amikor elmegyek mellette, látom, hogy lyukas harisnyája és bugyija is térdéig letolva. Az alsója - mit szépítsem - vastagon szaros. Talán a dolgát akarta elvégezni az aluljáróban, talán már napok óta ebben az állapotban leledzik. A lába szederjes, valami nyavalya támadhatta meg. Nem csodálkozom. Az élet az utcán kegyetlen. A kosz, a hideg, a nélkülözés hamar gallyra teszi az embert. Pia nélkül ki se lehet bírni. Persze az ital éppannyira lehet ok, mint következmény. De mindegy is, ha a polgár otthon nélkül tengődik. Ilyenkor már csak a túlélésről szól minden: az éppen következő éjszakát, órát, percet kell kibírni. Mutassanak egyetlen embert, aki azzal az ambícióval vág neki a nagybetűsnek, hogy az utcán képzeli el a jövőjét. Mindenki családot, szép otthont, meleg szobát, békés öregséget tervez, aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Bármelyikünk járhat így. Attól, hogy az otthontalanokat kitiltják a városokból, még nem változik semmi. Nekik egy rizikófaktorral több, nekünk pedig egyszer úgyis el kell számolnunk a lelkiismeretünkkel: ha van mennyország és pokol, egyszerű a képlet, ha nincs, akkor talán megússzuk. Nézem a szerencsétlen öregasszonyt, ahogy kacsázó léptekkel, félpucér fenékkel támolyog. Valakinek a gyereke, anyja, szerelme, barátja, szomszédja, padtársa, testvére...volt valamikor. Most egyedül van és talán már segíteni se lehet rajta. De ne ítélkezzünk fölötte úgy, hogy nem ismerjük az élettörténetét!

2013. november 12., kedd

Vágd pofán!


A szeretet és a maflás megsokszorozódik

Ha megdobnak kővel, vágd pofán a tettest - olvasható a Nemzeti Bibliában. De még jobb, ha nem várod meg, amíg elkövetnek ellened valamit - elsózott leves, félrevasalt nadrág, nem elég széles mosoly -, hanem előre ütsz. Ha eszközt használsz hozzá - úgy mint derékszíj, söprűnyél, jubileumi gyűrű befordítva -, igazán hatásos lesz a lecke. Nőt (és gyereket) ütni Magyarországon bocsánatos bűn. Hiszen a (férfi)ember csak szeretetből teszi. Mintegy nevelési célzattal, szigorúan a bántalmazott érdekében. Hogy az megtanulja, hol a helye: elsősorban a szülőszobában. A sok gyerek ugyanis a családi béke garanciája - vallják a fontos döntéshozók, véletlenül szintén férfiak. Ez amúgy egyáltalán nem nevetséges feltételezés: minél többen vannak egy családban, annál kevesebb pofon jut egy személynek. Persze lehet, hogy a maflás is olyan, mint a szeretet: megsokszorozódik. Erre vonatkozóan még hiányoznak az egzakt felmérések, de mindegy is: a férfiak között is az első nem híve a számoknak, saját megérzéseire hagyatkozik. Aki legény a gáton, az bátran pálinkázik, marokra fogja a kolbászt, messzire köpi a szotyolahéjat, vidáman énekel katonák által meghágott kislányokról, és hetykén ígér mindenkinek néhány kokit és sallert...aztán beül a templomba oszt jónapot.

2013. november 10., vasárnap

Jasif katona akar lenni

Haditrabantok

Mióta édesanyja újra szabad utat adott Jasifnak az internetezéshez, bakui barátai elkezdték a módszeres csábítást. Mostanában azt magyarázzák neki, hogy a hazának nagy szüksége van rá. Elfogynak lassan a katonák, meg kell védeni az országot, Jasifnak otthon a helye. Jasif tizenöt éves, holnap lesz a születésnapja. És egyáltalán nem gondolja magát túl fiatalnak a háborúskodáshoz. Számára - legalábbis pillanatnyilag, a békés Berlinben - elfogadható életcél az öldöklés. Számára a háború valamilyen romantikus idea, ahol a fiatalok megdicsőülnek, hőssé válnak, az ellenség megsemmisül, aztán...hogy mi jön aztán, azt egyelőre még ő sem tudja. De nagy erővel hat rá a propaganda. Még szerencse, hogy kiskorú és anyja engedélye nélkül nem mehet haza. Mert ki tudja, mi lenne vele. Mindannyian olvastunk már gyerekkatonákról. Persze Jasif akart már autószerelő, pincér, fodrász és ki tudja még mi minden lenni. Szeretném hinni, hogy ez a katonásdi is csak múló szeszély. Borzasztó belegondolni, hány és hány gyermek, fiú és lány fog fegyvert,  hány élet megy tönkre a fegyverek mögött és előtt. Az ember békében nem találja a választ a miértekre. Persze, ha végiggondoljuk, hogy például Magyarországon milyen agresszív az uralkodó hangnem, hogy a harcra buzdítás és sokszor egymás ellen uszítás a politikusok egyik kedvenc témája és a társadalmi problémák eltussolásának jól bevált eszköze, akkor megértjük, hogyan sodródhat bele egy ország akár fegyveres konfliktusba is. Valójában fegyverre sincs mindig szükség: elég, ha a mindennapokat olyan verbális erőszak szövi át, ami lehetetlenné teszi, hogy az emberek nyugodtan, szeretetben éljenek, elfogadva a másságot, a másként gondolkodást. Jasif katona akar lenni. Pedig milyen jó lenne, ha a jövőképében egy békés, boldog élet szerepelne. Mint ahogy a miénkben is.

2013. november 4., hétfő

Harisnyás Pippi jött, Jasif ment

Jasiffal ma is megküzdöttünk...

Mintha Harisnyás Pippi kamaszkori kiadása állt volna ma reggel az osztályajtóban. Papa és mama is elkísérte az új, tizenöt éves lengyel lányt, aki sehogyan sem akarta átlépni a küszöböt. Mi, a többiekkel már a szokásos reggeli beszélgetőkörben ültünk (tényleg, ma maguktól alakították ki a kört a székekből, máskor mindig kérni kell). Az igazgató is elkísérte a lányt, aki tényleg úgy néz ki, mint a híres, vagány mesehős - de szigorúan csak külsőre: "pulykatojás" arc, göndör, vörös haj, igaz, hogy csak egy copfban. De a karaktere, na az teljesen más (karakterről később még más vonatkozásban szót ejtek). A tanárnő jóindulatú mosollyal hívogatta, több nyelven is, hogy lépjen beljebb, de nem, a mi kis Pippink föl se nézett, meg se mozdult. Odamentem, bemutatkoztam és szépen betessékeltem. Megmutattam, hogy hová üljön, és megpróbáltam a legszebb mosolyommal nyugtatgatni, hogy nem esszük meg. A szünetben megkértem a többi lányt, hogy ne hagyják magára, mosolyogjanak rá és hívják mindig magukkal.
Ma reggel amúgy annyira nyugtalanok és szétszórtak voltak a gyerekek, hogy a tanárnővel csak néztük egymást: mi lesz ebből. Aztán semmi nem lett, mert az újakat rám bízta, a többiek meg végül lenyugodtak. Na jó, nem teljesen, mert Jasif hozta a legrosszabb formáját. Újra elkezdte mondogatni, hogy úgyis hazamegy Azerbajdzsánba, és ott kénytelen lesz bűnöző életmódot folytatni, mert minden barátja azt csinálja, és kinevetik, ha ő nem. Na igen - tette hozzá még - ő teljesen az apja karakterét örökölte, ezért ilyen és kész. Mintha egy robot volna, akit beállítottak egy programra, és nem lehet megváltoztatni. A második két órában, amikor szintén az kezdőkkel voltam, Jasif eltűnt. Amikor kérdeztem a tanárnőt, hogy hová lett, lakonikusan csak annyit mondott: hazament. Az ötödik-hatodik órában mit tehettem mást, utána eredtem. Már be volt izzítva otthon a számítógép, amikor ajtót nyitott. Megint előjött ezzel az apa-karakter dumával, de elmagyaráztam neki, hogyan működik az öröklés, és  akarja vagy sem, ötven százalékban az anyja génjeit hordozza. Ezen azért elgondolkodott. Ezután kifejtette, hogy mennyire nem szimpatikusak neki a német lányok, akik kihívóan öltözködnek, egyáltalán nem szerények és neki nagyon nem tetszik ez az itteni férfi-női egyenjogúság. Szülőhazájában a férfi az úr és ez így van rendjén. Hát igen, ez is egy nagy probléma az édesanyjával való kapcsolatában: azt a hangnemet használja vele szemben, amit még az apja használt valamikor. De az édesanyja pont ez elől menekült Berlinbe és itt bizony nagyon is a saját lábán áll. De például, amikor esténként egy kávézóban vállalt másodállást, hogy a csöppnyi, 29 négyzetméteres minigarzonból egy legalább kétszobás lakásba költözhessenek, a fia minden éjjel érte ment, mert egy rendes asszony nem járhat sötétedés után egyedül az utcán. Az asszony inkább föladta a másodállását, mert Jasif sosem tudta kialudni magát, reggel folyton elkésett az iskolából. Elmagyaráztam neki, hogy Berlinben járhatnak és járnak is a nők egyedül éjjel is, mert itt nincs olyan óriási erőszak, mint náluk, otthon. És azt is megpróbáltam megértetni vele, hogy itt a nők egyenlőek (persze nem teljesen azok, de ebbe semmiképp sem bonyolódnék bele), és a mi kultúránkban ez így van rendjén. Végül is egy jót beszélgettünk, de tudom, hogy ez csak rövid időre lesz hatásos. Jasif erős férfiakhoz szokott. De azért azon is komolyan elgondolkodott, amikor elmeséltem neki, hogy meglehet, most találna Bakuban ilyen-olyan munkát, ami a semmihez képest sok pénzt jelentene neki. De vajon akarja-e tíz év múlva is a legvacakabb munkát végezni? Mert jó munkát csak képzett ember kaphat. Mit tud majd a családjának biztosítani, ha nem lesz egy jó szakmája és nem tud előrelépni? Szóval ez a szakképzés dolog azért szöget ütött a fejében. Attól meg egyenesen odavolt, amikor elmeséltem neki, hogy én mi mindent tanultam életemben. Szemmel láthatóan lenyűgöztem. Ha már férfierőm nincs, legalább az intelligenciámért tisztel. És ez még mind semmi: de jogosítványom, sőt kocsim is van. Ez volt ma a slusszpoén. Főzött is gyorsan nekem egy igazi azeri teát. És szentül megígérte, hogy ezen a héten nyugton marad és tanul. Ámen!

2013. november 3., vasárnap

Jó önéletrajzzal, proaktívan lehet munkát találni Berlinben

Ne várjunk a csodára, cselekedjünk!

Sokan, sokfélét mondtak arról, hogy milyennek kell lennie a jó német önéletrajznak. Azt, ugye, említenem sem kell, hogy nincs általános önéletrajz, minden egyes esetben a címzettnek megfelelően kell alakítani: hazudni nem szabad, de a hangsúlyokat bizony át lehet helyezni. Nem csak lehet, kell is. Szóval tessék bátran átgyúrni, ahányszor csak kell.
Azt hiszem, az önéletrajz tekintetében meglehetősen konzervatívak errefelé. Mindenképpen érdemes egy kiváló minőségű fotót készíttetni, ha lehet, profival, mert elvárják az arcképet. És nem díjazzák, ha egy kiránduláson készült fotóból nagyítjuk ki a megfelelő részt. Szeretik PDF-formátumban és e-mailen megkapni a jelentkezést.
Az önéletrajz elején jobbra fönt szerepel a fotó, mellette balra az elérhetőségek. Ezután rögtön a tevékenységek (Berufstätigkeit) és diplomák (Ausbildungen) szerepeljenek táblázatban és időben visszafelé. A diploma másolatai mellett szerencsés az előző munkahelyekről származó ajánlásokat is mellékelni. A diplomákat hivatalos német fordításban kérik, de a legjobb, ha honosíttatva is vannak. Utóbbi még előttem áll, de egyáltalán nem biztos, hogy nekivágok, ugyanis elég macerás és költséges. Aki fiatal és már EU-konform a diplomája, ennyivel is beljebb van. Bár, hogy mi számít errefelé elfogadottnak, az elég fura: az én teljesen friss cukrász szakmunkás bizonyítványomhoz már német és angol nyelvű Europass-t is kaptam, de még arra is csak húzták a szájukat, hogy honosíttassam. Pedig biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nincs már rá szükség. A Lebenslauf-ot az ősöreg "Sehr geehrte Damen und Herren" kezdetű, a vessző után kisbetűvel és új sorban írandó szöveggel kell elküldeni. Persze, ha tudjuk, hogy pontosan férfinak vagy nőnek megy/esetleg a nevét is ismerjük a címzettnek, akkor a "Sehr geehrte Frau", vagy "Sehr geehrter Herr" + név megszólítás játszik. Nagyon nehéz volt megszoknom, hogy itt én is mindenkinek Frau vagyok. Még a tanáriban, ahol mindenki tegeződik, ha egymásról beszélnek, gyakran Frau X-et vagy Herr Y-t mondanak. A fiatalok is. Rémesen régimódinak tetszik, de hát ez van. Visszatérve az önéletrajzhoz. A diplomák után érdemes az egyéb tanulmányokat is külön felsorolni: ide jöhetnek a számítástechnikai tanfolyamok, továbbképzések, kisebb jelentőségű tanulmányok. Privát dolgokat csak a legvégére, és nagyon röviden érdemes beleírni. A gyerekekkel otthon töltött GYES-t (Kinderpause) én megemlítettem, mert így nincs hiányosság az időrendben.
Még valami: ha az ember nem pályázatra jelentkezik, csak egyszerűen munkát szeretne találni, alaposan nézzen körül a kiszemelt területen (térben és tevékenységre vontakoztatva egyaránt érvényes) és Kezdje el küldözgetni az önéletrajzát. Én is ezt csináltam, és a harmadik helyre föl is vettek. Igaz, hogy részmunkaidőre, de első lépésként így is maga volt a csoda. Azóta már még több munkát kaptam onnan, szóval továbbléptem. Hajrá! Csak bátran!